|
Adventi gondolatok (Szentendrei Hírvivő, 2012. December)
Ahogy az áldott kismama, Mária utolsó hónapjában jóleső izgalommal, reménységgel, szeretettel várja gyermekét, valahogy én is így vagyok az adventi várakozással.
Ilyenkor a gyermeki énemet szeretném elővarázsolni-erősíteni annak a lelki tisztaságával, hitével együtt, hogy újra megélhessem azt a csodát, ami karácsonykor a születés misztériumában teljesedik ki, a várva várt gyermek születésével, aki elárvult szívünket megnyitja a szeretetre, kiéhezett lelkünket reménységgel tölti meg. Ady szavaival: „Én is mennék, mennék / Énekelni mennék, / Nagyok között kis Jézusért / Minden szépet tennék./ Új csizmám a sárban / Százszor bepiszkolnám,/ Csak az Úrnak szerelmemet / szépen igazolnám.”
Az ünnepekre – úgy érzem – egyre nagyobb a lelki szükség, mégsem tudjuk úgy megélni, ahogy azt eleink tették. Ahhoz le kellene lassulnunk, tudatosabban kellene élnünk, az értékekre jobban figyelnünk, a családi kötelékeket erősítenünk, hogy a szeretet áramolhasson és eljusson oda, ahová szánjuk. A mindennapok rohanó taposó malmából, a zajos, zavarodott értékvesztett világunkból kellene kilépnünk, lelkünket felemelnünk, hogy észrevehessük saját környezetünkben is a mindennapi kis csodákat, a segítő kezeket, az odafigyelő tekintetet, s így emberarcunkat megőrizve, belső harmóniánkat megtalálva, az ünnep is valóban lelki tartalommal, szeretettel lesz megtöltve.
Az a kis, majdnem világvégi otthon a határon túlról, amely a magyar szót adományozta nekem a dalolás szeretetével, mely odaát mindig többlet-tartalommal bírt, ez ad erőt, nyugalmat, csendességet, belső békét, hogy visszavarázsoljam a mába a régi idők adventi, karácsonyi hangulatát, az Ipoly menti kis, felvidéki falut, a nagycsaládot, a szikrázó fehérséget, az ostorcsapkodást, a meleg bejglik illatát, az éjféli misét, a befagyott kacsaúsztatót, az istállószagot, az állatok leheletét, a szomszédban lakó Jolika barátnémat, nagyanyám apró, törékeny, de szívós alakját, nagyapám huncút, mosolygós szemét, zajos, vidám disznótorokat. Ebben a faluközösségben egykoron nem volt magárahagyatottság. Mindenki figyelt-vigyázott a többiekre.
Ma még inkább éhes mindenki a szeretetre, az odafigyelésre, megértésre. A szeretet ereje mindent legyőz. Csak a szeretet tudja megmenteni a világot. A zsarnokság tehetetlen a szeretettel szemben. Minden emberben elsősorban csak a jót kéne észlelnünk és ehhez kell a feltétel nélküli szeretet gyakorlása.
"Bármit elveszíthetsz. A vagyonodat, a békességedet, a türelmedet, a hitedet, a családodat, az életedet.... Mindent! Csak egyetlen dolog van, amit soha senki nem vehet el tőled, sem el nem veszítheted, az, amit te adtál másoknak."
Egy felvidéki énekkel kívánom: „ Karácsony estéjén szépen vigadjanak,/ Első órájában békével jussanak./ Valahány e háznak lakosai vannak,/ Az Isten áldása térüljön magukra!”
Szvorák Katalin Liszt- és alternatív Kossuth-díjas énekművész |